Évek óta hallom, használom, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e az érzékenyítés kifejezést, vagy nem. Mert mit jelent érzékenynek lenni? Egyáltalán, jó vagy rossz ez a tulajdonság? Mi köze az intoleranciához - egy és ugyanaz, vagy éppen az ellentéte?
Alapjaiban véve az érzékenyítés nem bonyolult dolog. Egy perifériára szorult, valamilyen szempontból az átlagtól eltérő, hátrányos helyzetű csoportot megismertetünk a nagy, átlagos többséggel. Minél több, mélyebb tapasztalatot szereznek a többségbe tartozók a más helyzetben élőkkel, annál jobban megértik, felismerik a nehézségeiket és annál együttérzőbbekké válnak. Egyszerű, szép. De valóban ezt jelenti az érzékenység?
Az intoleráns ember ellenérzése tárgyát egészen kis mértékben is felismeri és elutasítja, negatív választ ad rá - legyen szó akár laktózról, akár egy tőle távol álló embercsoportról. Érzékeny a témára (vagy a sajtra, szegény), ezért kerüli, vagy támadja, ha mégis szembekerül vele. De van rá megoldás (bár ez az ételérzékenységre sajnos nem vonatkozik, szegényes dietetikai tudásom szerint): a társadalmi csoportokkal szembeni intoleranciát segíti az érzékenyítés. Az előítéletek eltompulnak, és megszülethet az elfogadás érzése… De ez nem inkább érzéketlenítés?
Major Péter: Röviden be tudná mutatni, mi is az a Bárka tábor? Mi a célja?
Gér András: A Bárka tábornak többféle fontos célkitűzése van. Számomra a legfontosabb egyértelműen az, ami az Egyház küldetése is: vagyis a misszió. A misszió alatt azt értjük, hogy nekünk hívő, keresztyén embereknek nem csak lehetőségünk, hanem feladatunk és felelősségünk is az örömhírt, az evangéliumot másokhoz eljuttatni. A figyelem és a szeretet pedig különösen is fontos a rászoruló, hátrányos helyzetű gyermekek számára, akik a Bárka táborozók többségét alkotják. Egyedülálló lehetőség ez diakóniai és missziói szempontból is tehát. Az örömhír hirdetésének módja összetett: mert ugyanúgy beletartozik az élménypedagógia, a különböző fejlesztések és természetesen a gyermekekről való gondoskodás a tábor idején, mint az áhítat, a dicsőítés és a személyes lelkigondozás.
M.P.: Miért tartották fontosnak, hogy ezt a kezdeményezést elindítsák? Honnan jött az alapötlet?
G.A.: A Bárka előzményei között meg kell említenünk az Országos Református Cigánymissziót, melynek égisze alatt többek között gyermekprogramokat és táboroztatást is megvalósítottunk korábban. A Diakóniai Irodánk fenntartásában gyermekvédelmi szolgálatok is működnek az egyházban, illetve egy felzárkózási intézményrendszer kiépítését is megkezdtük az elmúlt években (például ehhez tartoznak a tanodák, a Biztos Kezdet Gyerekházak). Visszatekintve nagyon jól illeszkedik a Bárka tábor ebbe a sorba, amely ezáltal találkozási lehetőség is a cigánymisszió és az intézményrendszereink által elért gyermekek számára, de egyben szolgálati lehetőség is jelenlegi és leendő gyülekezeti tagjainknak és a teológiai képzésekben résztvevő fiataloknak.
M.P.: Miben más, mint a többi tábor?
G.A.: Abban több, hogy ha jól végezzük a dolgunkat, a gyermekek nem csak számukra eddig ismeretlen élményekkel térnek haza, hanem egy számukra eddig talán kevésbé ismert személy, Jézus Krisztus megismerésével. Ha csak néhányan hazaviszik Őt magukkal a szívükben, akkor ők már életet nyertek. Életet, amely továbbadható.
Hogy kerültél kapcsolatba a Bárka Táborral?
Kaptam egy felkérést, hogy ha van kedvem, lehetnék a Bárka Tábor jószolgálati nagykövete. Mivel hátrányos helyzetű gyerekekről is szó van, ezért feladatomnak éreztem, hogy ebben részt vegyek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ebben a táborban nincsenek szegregálva a gyerekek, így a leginkább hátrányos helyzetűek is belekóstolhatnak abba, hogy milyen érzés egy olyan társadalomban élni, ami nem rekeszti ki őket, mert a „jól szituált” gyerekekkel együtt vannak a tábor teljes ideje alatt. Itt nagyon jó programokat és nagyon nagy élményt nyújtanak olyan gyerekek számára, akiknek ez alapesetben elérhetetlen lenne.
Miért fontos velük foglalkozni?
Mert a gyerekek szenvedik a legnagyobb kárt a családokban, és nekik segíteni és útmutatást adni az élethez az egyik legnemesebb és legfontosabb dolog az életben. A hiányosságaikat pótolni leginkább úgy lehet, hogy nem csak az elméletet oktatják nekik az iskolapadban, hanem a gyakorlatban is át tudják élni, ki tudják próbálni, milyen is ez. Ebben a táborban minderre van lehetőség.
Mit tapasztaltál a Bárka Táborban, hogyan mutatnak utat nekik? Hogy segítik őket?
A Balaton-parton rendezik a tábort. Van egy napirendjük, ami egy egész napi tempót, rendszert, keretet ad nekik. De egyéb szempontból is sokat tud adni ez a tábor. Kis dolognak tűnik, de egyszer például találkoztam a táborban egy kisfiúval, aki ott evett életében először csokoládét. Egy ilyen pillanat elmagyarázza, hogy többek között mit is jelent igazán hátrányos helyzetű gyereknek lenni. Mikor ezzel a kisfiúval beszélgettem, nagyon megérintett és lelassított, és segített megértenem, hogy mi mindent is jelent ez igazából...
„Hatalmas örömmunka ez számomra” – vallja Schanda Anikó, akivel a Bárka Táborról készült filmünk kapcsán ültünk le beszélgetni. Sokszínűség, együttműködés, élmények és a szeretet közhelyessége – rövid betekintés a misszió hátterébe, amiben benne van mindez és még sokkal több.
Nyikos Anna: Mesélj a Bárkáról! Te hogy kapcsolódsz hozzá?
Schanda Anikó: Elsőéves teológushallgatóként – és a református egyház cigánymisszióval foglalkozó munkatársaként – kerültem be a projektbe, még három évvel ezelőtt, nagyon az elején. Éppen kezdett összeállni a csapat, megvoltak már az élménypedagógusok, akik a tartalmi gerincét adják a tábornak, már megvoltak az első jelentkezések, kiválasztások, iskolák, de még a nyár előtt voltunk. Akkor derült ki számomra és az egyház számára is, hogy egy profi csapat profi módon próbál egy nagyon jó élménytábort létrehozni, de a lelki vetülete nem volt még kiforrva. Meg is kaptam a feladatot, hogy erre tegyek javaslatokat, és néhány teológustársammal és az erre felkért lelkészekkel együtt sikerült kialakítani egy már az első évben működőképes rendszert.
Ny.A.: Ez milyen érzés volt számodra?
S.A.: Nekem ez hatalmas örömmunka volt, nagyon nagy öröm és siker, ami nem a mi sikerünk, hanem az Úristen sikere. Elképesztő, hogy a semmiből olyat tudtunk létrehozni, és nem csak mi, hanem az egész tábor, ami egy csodálatos alkalom és lehetőség hátrányos helyzetű gyermekeknek, akik sokszor a Balatont sem látták korábban, és sokan Isten igéjével sem találkoztak. Az élménypedagógiai csapattal is nagyon jó az együttműködés, rengeteg eszközt adnak a kezünkbe, amit használni tudunk az áhítatokon, alkalmakon. Nem csak elfogadták a keresztény oldalt, hanem látják ennek a szépségét, az előnyeit, látják, hogy a gyerekeknek ez tényleg ad valami pluszt – ami persze szerintünk a lényeg.
Ny.A.: A hit és az élmények összekapcsolása nem csúszik át a sokak által támadott élménykereszténységbe?
S.A.: Itt nem maga a kereszténység az, amit élményként próbálunk átadni, de valóban kapcsolódik a kettő erősen, hiszen nagyon sok élmény éri a gyermekeket, és ezen belül igyekszünk megismertetni velük a hitet. Ott választanám szét, hogy nem az a fókusz, hogy minél nagyobb legyen az élményfaktor, és akkor majd a nagy katarzisban odatalálnak Jézushoz és átadják az életüket, hanem jelen van egy nagyon is komoly teológiai munka amögött, amit felépítünk az áhítatokban. Természetesen próbáljuk ezt minél inkább a gyerekek nyelvén, az általuk átélhető, megélhető módszerekkel elérhetővé tenni, és ebben tényleg segít az élménypedagógia. Egy ilyen foglalkozás sokszor nem is abban az értelemben élmény, hogy nagy vidámság és nevetés van, hanem sokszor drámai sírások és veszekedések, nagy konfliktusok, nagy feszültségek szakadnak fel, erre lehet utána építkezni a hit oldaláról is.
Igazán nem állt szándékunkban a shoeshine.hu-n Hodász András tematikus hetet tartani, de hát az a helyzet, hogy András atya bőven ad nekünk témát. Miért? Mert párbeszédbe elegyedik emberekkel, influenszerekkel, máshogy gondolkozókkal, hagyja magát kérdések kereszttüzébe kerülni, hagyja, hogy kamerák előtt tabutémákról faggassák. Mindez pedig igencsak példaértékű, így mindenképpen érdemes beszélni róla.
Ozsváth Zsolti, a ZSHOWtime YouTube-csatorna arca és éltetője, aki amúgy már reakcióvideó-sorozatba keveredett egyszer András atyával, most sem kíméli őt. Papi nőtlenség, kiégés a hivatásban, homoszexualitás, lombikkérdés, az egyház politikai megnyilatkozásai, pedofilbotrányok… A videóban csupa olyan témát feszegetnek, amik nagyon is megosztóak a társadalomban, amik miatt ember embernek farkasa, amik miatt nem lehet normális hangnemben lefolytatni egy családi ebédet, mert valakit olyan mélyen érint, hogy nekiáll asztalt borogatni. András atya pedig végtelen türelemmel válaszol Zsolti minden kérdésére.
Egy ponton ráeszméltem, hogy kedvem lenne jegyzetelni. Miért? Mert jókatolikuslány módjára nyilván ismerem az Egyház tanítását, hát persze, hiszen megtanultam kis hittanos koromban. De ha jobban belegondolok, nem biztos, hogy mindent tisztán látok és értek, ha csak az említett témákat nézzük. András atya pedig közérthetően, fogyaszthatóan, egy nemhívő számára is befogadhatóan elmagyarázza, hogy mit és miért gondol az Egyház ezekben a necces kérdésekben.
Kritikus és önkritikus, haladó és cégét - a katolikus egyházat - haladásra késztető figura Hodász András (katolikus pap, a Papifrankó youtube csatorna létrehozója), s lenne helye az irodalomban, legalábbis szerintem.
„Az egyház egy 2000 éves cég, lomha cégkultúrával” - az ezzel a címmel készített interjúban Gulyás Márton (Partizán youtube csatorna) vezetésével több fontos téma kerül célkeresztbe, amivel olyan rögzült hagyományokat feszegetnek, mint a cölibátus, a papi engedelmesség, vagy az egyház hatékony működése:
Az egyik közös elem a fentiekben a pap, mint beosztott, s ami kérdésként régóta mozog bennem, az elhangzik itt is: az egész, a teljes ember. A papság teljes embert kíván, ezt sokszor hallottam. A kérdés, hogy mit jelent ez a teljes ember, azon belül a teljes férfi? Teljes tud-e lenni egy egyedülálló férfi? Ha igen, akkor mikor, hogyan, kivel (vagy kivel nem) válik teljessé?
Rabságból Szabadságba címmel webináriumot indított a Névtelen Utak Alapítvány.
Ennek keretében olyan nagyon fontos témákat dolgoznak fel, mint az emberkereskedelem vagy a prostitúció és az emberkereskedelem kapcsolata.
A harmadik epizódban a téma szakértője, Tapolyai Emőke klinikai pasztorálpszichológus és szexológus szólal meg, beszélgetőtársa Stumpf Kata, szerkesztőriporter.
A téma a pornó. És miért ennyire fontos?
Szerintetek mennyi idő alatt értek el az egyes platformok 50 millió felhasználót?
YouTube - 4 év.
Facebook - 3 év.
Twitter - 2 év.
Pornhub - 19 nap!
A teljes beszélgetést itt láthatod:
Azt tudod, hogy ezért az interjúért mindkettőnket szidni fognak. De kezdjük el és beszéljünk őszintén, mint férfi a férfival.
Rendben! (nevet)
Honnan származol, hol nőttél fel?
Egy Fejér megyei, többségében romák által lakott faluból származom, de a születési helyem egy talány, merthogy állami gondoskodásba kerültem, amikor másfél-két hónapos voltam, és az állami gondoskodás ideje alatt össze-vissza írták az okmányaimat.
Mit tudsz a családodról?
Kilenc gyermekes roma családba születtem. Amikor megszülettem, nem sokkal rá édesapám öngyilkos lett, és mi a testvéreimmel állami gondoskodásba kerültünk, majd négyéves koromban átszállítottak bennünket egy nagy mamut-intézetbe. Ebben a gyermekotthonban nevelkedtem húsz éven keresztül.
Milyen volt az intézeti hangulat? Tudod valahogy jellemezni?
Az állami gondozott gyerekekre nagyon jellemző, hogy iszonyatosan szeretetéhesek. Pál Feri mondta azt, hogy nagyon sokszor tévesen azt hiszik az emberek, amikor elmennek egy nevelőotthonba vagy gyermekotthonba, hogy a gyerekekben mennyi szeretet van. Mert ugye bújnak az emberhez, a nyakába akarnak mászni, át akarják ölelni, az ölébe akarnak ülni az embernek. És az emberek ebből azt feltételezik, hogy ezekben a gyermekekben mennyi szeretet van. De a fenéket! Ez szeretetéhség. Bennem is iszonyatosan nagy szeretetéhség volt, nagyon vágytam volna a szeretetre.
Mi volt ott az arány gyerekek és nevelők között?
Egy gyermekfelügyelőre körülbelül harminc gyerek jutott.
Az emberes.
Tehát itt eltűnik a személyesség. Én iszonyatosan vágytam a szeretetre és emlékszem, hogy egy szobában voltam az egyik bátyámmal, és azt vettem észre, hogy volt egy másik roma fiú, akivel nagyon kedves volt a bátyám. Én meg féltékeny voltam arra fiúra. Az volt bennem, hogy: „De hát miért? Én vagyok a te testvéred és mégis ezzel a fiúval kedvesebben bánsz, mint velem.” Próbáltam megérteni ennek az okát, megfejteni, és akkor rájöttem, később összeraktam.
Egyedülálló és hiánypótló kezdeményezést keltett életre a kozossegek.hu csapata. Céljuk, hogy összekössék a közösségkeresőket a tagokat kereső közösségekkel, így létrehoztak egy oldalt, ahol a katolikus közösségeknek és lelkiségi mozgalmaknak lehetőségük van a bemutatkozásra, a közösséget keresők pedig megismerkedhetnek velük, ezzel megtéve az első lépést a kapcsolódáshoz. A kozossegek.hu oldal bemutatkozása következik, a csapat tagjai, Bauer Iván, Nagy Anna, Rónaszéki Benedek és Urbán Ákos tollából.
Felmerül a kérdés, hogy mire alapozhat az Egyházunk a jövőben? A közösségekre.
És mire van egyre inkább szükségünk a mai világban? Közösségekre.
Ideje van a személyes, belső szobában töltött imának és ideje a közösségi együttlétnek.
Saját személyes tapasztalatunk, hogy nagyszerű dolog részévé válni egy közösségnek. Így megtapasztalhatjuk, hogy karnyújtásnyi körben felelősek vagyunk a világért. Életünk meghatározó részei egymás meghallgatása, a mély beszélgetések, elmélyülés a hitben, A kirándulások, sport, játékok, karitatív és zenei szolgálatok.
Ezért hoztunk létre egy katolikus közösségkereső honlapot, a kozossegek.hu-t, hogy az Egyházban működő közösségeink láthatóvá és könnyen elérhetővé váljanak. Így lépést tehetünk afelé, hogy az evangéliumban megfogalmazott jézusi mondás valósággá váljon: „aki keres, talál”.
Csendes a lakás, pont (véletlenül egyszerre) délutáni szundijukat töltik a gyerekek. Gondolkodóba esem, hogy vajon melyik regeneráló elfoglaltságot válasszam: pótoljam az éjjeli alvásmennyiség hiányzó darabját? Esetleg hullafáradtan imádkozzak, és közben elmondjak egy fohászt, hogy el ne aludjak? Folytassam a könyvem olvasását? Vagy meghallgassam a következő epizódot Béri László Renátó, kármelita szerzetes remekre szabott Kontemplatívok podcast sorozatából, amely a szemlélődő életmódról szól? Nehéz választanom ezúttal...
Azért nehéz, mert mindegyik elfoglaltság újra „rághatóvá” tesz – Vekerdy szófordulatával élve – a családom számára. A lányaim megszületése elhozta nekem a nagyobb igényt a csendre, a szemlélődésre, a lelassulásra. Nem is értem, miért...
Az én fejemben azonban élesen élt egy kép arról, hogy milyennek kellene lennie a nagybetűs szemlélődő életmódnak, amely így nézett ki:
A természettel egyszerre ébredve, egyszerre rezdülve, Isten jelenlétébe helyezkedve ülök egy imazsámolyon és csak vagyok. Jelen vagyok azzal, aki Van. A lelassult élet minden percében észreveszem a Teremtőt. Vele virrasztok, vele lélegzem, vele élek tökéletes szimbiózisban, miközben harmonikusan élem meg az imádkozzál és dolgozzál életmódot. Túl idealisztikus, nem?
„Tudtátok, hogy a maffiózók soha nem égnek ki?” Felkapom a fejem, pedig önmagukban sem unalmasak az órák a főiskolán. Jól hangzik az elmélet: a kiégés abból fakad, hogy valaki túlságosan lelkiismeretes, túl sokat vállal, túl sok embert akar megmenteni, megfeledkezik önmagáról és minden erejét elszórva csak magáról nem tud gondoskodni. Ez pedig nyilvánvalóan nem jellemzi a maffia tagjait – ahogyan a tanárom fogalmazott, csak az tud kiégni, akinek van lelkiismerete. Szép tehát ez az elmélet, és jól működhetne, mégsem állja meg a helyét, és szinte látom, ahogy Hollywood maffiafőnökei lelkesen helyeselnek erre a kijelentésemre.
A kiégés nem ilyen tiszta, nem ilyen egyszerű. Ez a logika inkább hasonlít a Krisztus keresztje alatt álló zsidók felkiáltásához: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni!” (Mt. 27:42) Ha másokra van ereje, legyen ereje magára is! Csak rontjuk a helyzetet, ha a kiégést a mártírok, az önfeláldozó nagy szentek privilégiumává tesszük, hiszen így soha nem fogjuk felismerni, amikor ott áll a mi ajtónkban is. Mert mérget vehetünk rá, hogy ott fog állni egyszer, akkor is ott fog állni, ha nem vagyunk se mártírok, se maffiózók, és igazán csak akkor van ellene esélyünk, ha már a kopogtatásáról felismerjük.
Milyen mélysége van ennek a pár szónak? Milyen mélysége van most, hogy annyira fullasztóan közel került hozzánk a halál és nem tudunk tőle menekülni, folyamatosan a nyomunkban jár?
Gondolom nem vagyok ezzel egyedül, de be kell vallanom, néha mély letargiába esek, ha azokra az embertársaimra gondolok, akik most szenvednek, vagy azokra, akik segíteni igyekeznek rajtuk, de nehezen bírják a hatalmas megpróbáltatást. És néha, valóban magam is rettegni kezdek belül, hogy mi van, ha én is ilyen nehéz helyzetbe kerülök a járvány miatt…?
„Én vagyok a feltámadás és az élet” – próbálom visszhangozni az örömhírt, olykor egészen halkan, máskor megerősödve.
A katolikus temetők kapuján olvasható „FELTÁMADUNK!” felirat gyerekkorom óta foglalkoztat. Egészen kiskoromban nagyjából úgy képzeltem, hogy a feltámadás után átlátszó angyalokká lesznek az emberek és felrepülnek a mennybe. Aztán kamasz fejjel jót kuncogtam én is a viccen, amit az egyik görögkatolikus pap mesélt: „Fel! Támadunk!”. Azóta sokszor visszhangzik bennem ez, de már nem mint vicc, hanem, mint egy csatakiáltás a halál ellen. A járvány ellen.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics