Nem tartom magam sci-fi rajongónak, és ritka, hogy egy hétvége alatt kétszer is mozijegyet váltok ugyanarra a filmre. Nem is emlékszem ilyen élményre, hogy egy film ennyire magával ragadott volna, hogy egymás után kétszer is megnéztem. A Dűne által olyan világba kerülünk, amely akár még létezhetne is egy furcsa, félelmetes és egyszerre szép távoli jövőben. Szerelem, politikai taktikák, hatalomvágy, árulás, félelem és küzdelem, különleges képességek.
Aki ismeri a rendezőt, tudja, hogy mit várhat el, hiszen nem kisebb filmek kötődnek a nevéhez, mint a Szárnyas fejvadász (Bladerunner 2049, 2017.) vagy az Érkezés (Arrival, 2016.). Bevallom, Villeneuve legtöbb alkotását ismerem és nagyon tetszettek, de a Dűne mégis más. Több kritikát olvastam, amelyeknek írói keserűbben távoztak a moziból, mint én. Többnyire azt rótták fel, hogy „lassú, rideg, félbehagyott előjáték…” Nos, egy olyan világban, ahol naponta több ezer videó, zene, hang és mindenféle inger éri az embert, és már immunisak vagyunk a legújabb CGI hatásokra is, valahol megértem. Azonban számomra pont emiatt volt ennyire különleges ez a film. Ebben a filmben volt csend, nyugalom és káosz, lelassulás, de gyorsulás is.
A karakterek lassú, de annál alaposabb kibontása és fejlődése kiváló munka. A törékenynek tűnő, aggódó anya, aki egyszerre legyőzhetetlen harcos. Vagy az önfeláldozó védelmező karaktere. És nem utolsó sorban a főszereplő, Paul Atreides útja a kezdeti próbáktól egy végzetes küzdelemig. Amiket felrónak mások ennek a filmnek, valójában az erényei. Igen, lassú, de alapos, a részletekig kidolgozott és színvonalas könyvadaptáció.
Nehéz egy filmről úgy írni, hogy százegy százalék audiovizuális élményt nyújt és mindezt úgy, hogy a történet önmagában is nagyszerű, a színészek által alakított karakterekkel is tudtam azonosulni - a film zenéjét pedig Hans Zimmer fémjelzi. Ezért az hangulatáért próbálom gyorsan behozni a könyvbéli lemaradásomat, ami még ennél is nagyobb élmény. A kötet borítóján több ajánlás is szerepel, többek között a The Library Journal-től: „A Dűne az a science fictionnek, mint A Gyűrűk Ura a fantasynak.” Szerintem megéri megnézni, főleg, ha a hátunk mögött merjük hagyni a korábbi elvárásainkat.
