A mai munkanap után valamilyen okból a Bazilika felé veszem az irányt. Úgy érzem, most jó irányba indulok el. Lássuk, mi is történt pontosan: személyes történet következik!
Szerda késő délután van. Munka után sokfelé vezethetne az utam, de ma a Bazilika felé veszem az irányt. Itt az ádvent, a készülődés időszaka, így gyónni indulok, még a 6-os mise előtt. Közben persze lélekben is készülök: magamban végigpörgetem a bűneimet, a jól ismert lelki tükröt.
A gondolataimban elmerülve szelem az utcákat, fordulok jobbra és balra, majd egyszer csak megjelenik előttem a Bazilika. Az előtte lévő tér teljes színpompában díszeleg, hömpölyög a tömeg, rotyognak a serpenyők, kattognak a szelfiképek, szól a Christmas zene, zajlik az élet.
Szerencsére most nem zökkenek ki a gondolataimból, próbálom átverekedni magamat a tömegen. Most nem állok le magamban háborogni azon, hogy vajon jó felé haladunk? Ilyennek kell lennie egy ádventi készülődésnek? De nem, most nem.
Suhanok tovább fel a lépcsőn a Bazilikába. Keresem a gyóntatószéket (nem gyóntam még itt), majd megpillantom az egyiket, ahol fel van kapcsolva a lámpa. A belső rész teljesen körbe van kerítve, a turistáknak eddig és ne tovább – mondja a tábla. Tovább lépek ezen az akadályon és megállok a gyóntatószék előtt. Várok. Ez most nem az idegesítő várakozás, nem a „haladjuk már” kategória. Sokkal inkább az ima, a magamba fordulás pillanatai. Szerencsére a fényképezőgép villanások itt sem tudnak kizökkenteni gondolataimból.
Kilép egy idős néni a fülkéből, vele együtt az idős atya is, érdeklődve nézek felé, majd int, hogy még egy ember belefér – bár siet, mert készülnie kell a misére. A gyóntatószék mellett állunk meg. Bűnök felsorolása, bűnbánat, lelki gondolatok, elégtétel, feloldozás. Elindulnék kifelé, de nem, inkább beülök az egyik padsorba, mindjárt kezdődik a mise. Immáron bűntől megtisztulva ülök a padsorban.
A Bazilikából kilépve újra a hömpölygő tömeg vesz körül és ezer meg ezer impulzus ér, de most már egészen másként lépdelek tovább. Valami felemelő érzést érzék, felszabadultságot és elkezdek dúdolni egy dalt: „nélküled az életem, céltalan értelmetlen…”
Arra gondolok, hogy Isten mindig hív. Nem az a kérdés, hogy vajon hív-e engem, inkább az, hogy meghallom-e ezt a hívást? Mert sok minden útban lehet. Ezért írtam le ilyen hosszan ezt a történetet. Útban lehet a hétköznapi fáradságom vagy a „semmire sincs időm” szokásos szöveg. De a lényeg mégiscsak a saját döntésem, hogy mi mellett döntök. Mert igen, dönthetek úgy, hogy átsuhanok az akadályok felett. Mert Isten vár rám. Ha úgy döntök, akkor találkozhatok vele, bármi is történik körülöttem.
