Vajon van olyan érték, van olyan ideál, ami megéri, hogy feltegyük rá az egész életünket?
Silvia Lubich huszonhárom éves olasz egyetemista ezzel a kérdéssel a II. Világháború közepette, 1943-ban egy kis olasz város, Trento egyik sziklába vájt óvóhelyén szembesült, mikor a háború bombái mindent elpusztítottak körülötte.
Barátnői vették körül, akikkel látták megsemmisülni előre eltervezett, remélt jövőjüket.
A Trentói óvóhelyekre a légiriadók alatt szinte semmit sem vihettek magukkal a sietség miatt, csak egy Bibliát, és a vészterhes órák alatt az evangéliumot olvasták. Ezekből a közös Szentírás-olvasásokból jött a felismerés a hit megélésével kapcsolatban. Abban a helyzetben nagyon intenzíven élték meg, hogy a világban minden pusztulásra van ítélve, építeni semmire nem lehet, hiszen elmúlik, így értéke sincs. Amikor az evangéliumot olvasták mégis kiviláglott abból egy olyan út, ami kivezetett a rettegésből és a reménytelenségből. Isten odaadó szeretetének személyes emberi példája, Jézus élete. Jézus pedig arra hív: kövessük őt, és szeressük egymást úgy, ahogy ő szeretett minket. Ez a hívás ott és akkor a szívükig hatolt és már látták maguk körül az értéket a mások iránt gyakorolt szeretetben.
Ahogy Jézus mondta: „Bármit tettél egynek a legkisebb testvéreid közül, nekem tetted.” A háború alatt pedig Trentó utcái tele voltak a legkisebbekkel: szegények, betegek, sebesültek, gyerekek, akik mind-mind segítségre szorultak. Lubich és nővérei pedig onnantól kezdve rendszeresen segítettek a legkisebbeknek: ruhákat gyűjtöttek nekik, meghívták őket a saját házukba, enni adtak nekik. Az ige szavai beteljesedtek rajtuk: kértek másoktól, de sosem maguknak, mindig másoknak és mindig kaptak bőven eleget ahhoz, hogy nekik is legyen.
Silvia Lubich számára a fenti hitvallás a mindennapok gyakorlatában megélt életcéllá, életformává vált. 1943. december 7-én bevonult a bencés harmad rendbe, egy életre elkötelezve magát a legfőbb érték és hatalom: Isten mellett. Megalapított egy közösséget, amelyet társnőivel vezettek és „fokolár”-nak, azaz családi tűzhelynek hívták. Ennek a családnak mindenki tagja lehetett, mert alaptörvénye a másik felé odaforduló, befogadó szeretet volt. Mikor egy ilyen közösség megalakult, tagjai körbeálltak és azt mondták egymásnak: „Kész vagyok meghalni érted”. Mindenki mindenkiért.
Mindez pedig a történetnek csak a kezdete volt. Apácaként felvett nevén Chiara Lubich egy olyan mozgalmat indított útjára, amely ma is élő. Evangéliumi alapokon épített közösségek működnek világszerte, amelyek a szeretetben megragadható egységet hirdetik és élik: a fokolárok.
Egy személyes élmény során találkoztam a mozgalommal egy ShoeShine-os forgatáson tavaly nyáron. Kimentünk a II. János Pál pápa térre, mert azt hallottuk, hogy bár tele van messzi országokból jött menekültekkel és bevándorlókkal, a magyar fokolárosok épp oda szerveztek egy alkalmat. Addig a teret tétlenség és szomorú reménytelenség jellemezte, ahogy a menekült családok próbáltak csendben meghúzódni a meleg elől az árnyékban és kitalálni, hogyan és merre folytassák az útjukat. A lakosok többsége levegőnek nézte őket, mintha csak a koldusok szaporodtak volna meg a téren, és az akkori kormányzati kommunikáció sem tett jót a lakosság és a jövevények kapcsolatának – mintha egy láthatatlan falat éreztem volna sokszor a parkban megpihenők és a budapesti lakosok között.
Mikor kiértem a térre, felejthetetlen látvány fogadott. A szokásos lehangoltság helyett egy vidám, pezsgő oázist találtam, ahol magyar fiatalok játszottak a szír, afgán, iraki és még ki tudja honnan származó gyerekekkel, fiatalokkal. Labdajátékokat, fogócskát, vagy épp táncokat tanítottak nekik. Olyan felszabadult hangulatot varázsoltak a térre, mintha csak valami nyári táborban lettek volna. A korábban fáradt, fásult menekült gyerekeknek pedig csak úgy csillogott a szemük – láthatólag nagyon örültek neki, hogy végre valaki szeretettel fordul oda hozzájuk és úgy játszik velük, mintha csak egy volna az övéi közül. Amikor kérdezgettem a magyar fiatalokat, hogy mégis miért vannak idekint, két- három mondatuk megragadott: „Szeretnék, hogy azt érezzék emberként kezeljük őket.”; „Szeretnénk csak egyszerűen közösséget vállalni velük, megosztani velük az örömünket.”
A fokoláre mozgalom lényege, hogy tagjai az Istenhitet a mindennapok szerves részeként élik meg. Ez nem egy akadémiai hit vagy egy követendő elvrendszer. Azt hiszem annál az esténél hitelesebben kevésszer láttam fiatal embereket megélni és átadni az evangéliumot. Trento romjai közül valami igazán csodálatos virág nőtt ki második világháború vészterhes idején, mely mind a mai napig szórja magjait. Én pedig szívből örülök, hogy ennek a virágos rétnek itthon is van egy nagyon szép szeglete.
