A fotográfus, Fehér Ibolya a hétköznapi élet és a spiritualitás kapcsolatát kutatta ebben a sorozatában. A Kármelről köztudomású, hogy tagjai a legszigorúbb szabályok szerint élnek: napjuk nagy részét teljes csendben, imával töltik. Emellett dolgoznak, házimunkát végeznek, szentmisén vesznek részt. Megvan a helye a közösségben töltött időnek is, de mégis a szemlélődés van a középpontban. Az angol honlapról kiderül, hogy a beszélgetésre szánt idő napi fél óra.
Az első gondolatom ez volt: hogy lehet ezt kibírni??? Én rettentően szeretek beszélgetni…
Aztán végignéztem a képeket és arra gondoltam: Milyen szépek!
Derű sugárzik az arcukról, mozdulataiknak méltósága van! Mi a titkuk? A magyarországi rend honlapján találtam egy gondolatot, aminek mentén elindulhatunk: „A Kármel lelki öröksége arról tanúskodik, hogy Isten a Vele való élő kapcsolatra hívja az embert.”
Ezek a „csendkirálynők” puszta létükkel kiáltják a világba, hogy ISTEN LÉTEZIK!
Különben semmi, de semmi értelme nem lenne így élni. Különben őrjítő lenne az alvás-ima-evés-házimunka-evés-séta-ima-munka-elmélkedés-evés-ima-alvás monotonitása.
Ezt ők is így gondolják: „A kármelita élet ideálja alapvetően misztikus. Nem elégszik meg holmi jámborkodással, hanem Isten bennünk való működésének erejében remélve a Vele való állandó kapcsolatra, az egyesülésre irányul. Ezért sok konkrét „tennivaló” sorolgatása helyett mindenekelőtt az Istennel szembeni tanulékonyság megszerzésére késztet, hogy az egyszerűségben és csendben a lélek minél teljesebben tudjon alkalmazkodni Isten bennünk való működéséhez. Az Eredeti Szabály eme alapvetően misztikus távlatai nélkül nem lehet helyesen érteni a kevés konkrét előírásban rögzített aszkétikus felszólításait sem.”
A fotókon keresztül mintha kicsit bekapcsolódnánk mindennapi tevékenységeikbe. Egyszerre tűnik természetesnek és nagyszerűnek egy csésze elmosása, egy gránátalma felvágása vagy a kerti munka – rájövünk, hogy ez csöppet sem jelentéktelen, hiszen Istenért van!
Egyik kedvencem a 3. fotó: mindent elmond arról, hogy mi is tölti ki az életüket.
A portörlőpamacsos apácáról hirtelen beugrott egy emlékkép: nyolc hónapot töltöttem a Fokoláre Mozgalom nemzetközi modelltelepülésén, Loppianoban. Egyik nap a „házfőnök” azt magyarázta a fiatal lányokból álló, rendkívül színes társaságnak, hogyan kell takarítani. „Ogni angolo va amato e pulito!” Ez kb. annyit tesz, hogy minden egyes sarkot szeretettel takaríts ki. Akkor felhördültem: mit lehet egy pókhálós sarkon szeretni? Ki kell söpörni, túl kell esni rajta… mert aztán… majd… na, igen, utána jöhetnek a fontos dolgok.
Milyen butaság! Istennél nincsenek apró vagy dicső tettek, csak szeretettel vagy anélkül tett dolgok vannak.
És milyen csodás, hogy van Valaki, Akivel az apróságokon keresztül (is) kapcsolatba lehet kerülni, Aki válaszol, átölel, megnyugtat… még ha nem is konkrétan a szemünkkel, a fülünkkel, kezünkkel érzékeljük. Korunk egyik nagy misztikusától, Chiara Lubichtól hallottam, hogy a léleknek is vannak érzékei. És tényleg!
Előfordult már veled, hogy látszólag hétköznapi dolgokban isteni üzenetet fedeztél fel?
Összeszorult már a szíved azért, mert nem tudtad ezt másnak elmondani? Mert nem értheti… mert neki az csak egy véletlen találkozás, nem érti, mit jelent az, hogy pont elérted a buszt/pont lekésted, hogy épp akkor érkezett az az email… hogy a templomból kijövet elkezd szemerkélni az eső, mert a menyasszony titkos vágya az volt, hogy bent az oltárnál készüljön a csoportkép – de mire a vendégek kirajzanak a kertbe és meg kell teríteni, azonnal kisüt a nap…